Van egy sajátos pillanata minden színházi fesztiválnak. Az első előadás előtt még minden lehetőség nyitva áll. A néző nem tudja, melyik produkció fogja megrendíteni, melyik lepi meg, melyik okoz vitát, és melyik marad vele még hosszú hetekkel később is. Aztán napról napra összeáll valami, ami jóval több, mint az egymást követő előadások sora. Lassan kirajzolódik egy közös gondolkodás a színházról.
A 2026-os Országos Színházi Találkozó (OSZT) debreceni versenyprogramja számomra pontosan ezt az élményt jelentette. Egy héten át reggeltől estig a színház körül forgott az élet: előadások, találkozások, beszélgetések, régi és új ismeretségek követték egymást. A nézőtéren estéről estére teltház fogadta a társulatokat, a szünetekben és az előadások után pedig ugyanaz a kérdés tért vissza újra meg újra: mit láttunk valójában, és miért hatott ránk úgy, ahogy hatott?
Ez a szemle nem a fesztivál teljes történetét kívánja elmesélni, és nem is a díjak felől tekint vissza az eseményekre.
Sokkal inkább egy néző útját követi végig. Olyan nézőét, aki igyekezett nyitottan fogadni a klasszikus és kortárs előadásokat, a nagyszínpadi látványprodukciókat és az intim kamaraszínházi estéket egyaránt. Voltak előadások, amelyek azonnal magukkal ragadtak, mások inkább kérdéseket hagytak maguk után, és akadtak olyanok is, amelyek napokkal később kezdtek igazán dolgozni bennem.
Az OSZT azonban mindenekelőtt a színház ünnepe volt. Nem csupán a versenyé, hanem a találkozásé is: társulatok, alkotók, nézők és a város találkozásáé. Debrecen egy hétre valóban a magyar színházi élet központjává vált. Ennek a különleges hétnek a személyes lenyomata következik az alábbiakban – a fesztiválnaplóba valamennyi versenynap legmeghatározóbb élményét feljegyezve.
Hétfő – Felgördül a függöny
Ekkor még nem tudtam, mennyi élményt tartogat számomra ez a hét. A fesztivál első emléke nem egy felgördülő függöny vagy egy megszólaló monológ, hanem a nyitóparádé: a Csokonai Teátrum épülete előtti ünnepi forgatag, az óriási gólyalábasok méltóságteljes léptei, a zene, a kíváncsi tekintetek már az első pillanattól azt sugallták, hogy ezen a héten Debrecenben a színház költözik ki az utcára, hogy mindenki számára közös ünneppé váljon. Talán ekkor még nem is sejtettem, hogy ez a parádé nem csupán látványos nyitánya lesz a fesztiválnak, hanem előképe is mindannak, ami az elkövetkező napokban várt rám. A megnyitót látványos gólyalábas műsor vezette fel, majd
dr. Vadász Dániel, a Csokonai Nemzeti Színház igazgatója mondott ünnepi köszöntőt.
A Csokonai színművészei A debreceni lunátikus című előadás részleteivel idézték meg Jókai Mór és Petőfi Sándor szellemét. A látványos nyitóprodukció Debrecen kulturális öröksége előtt tisztelgett, és méltó módon indította útjára a hazai színházak legnagyobb ünnepélyét, a 2026-os Országos Színházi Találkozót.
A versenyprogram nyitónapján Tamási Áron Csalóka szivárvány című színművét mutatta be a Déryné Társulat Keresztes Attila rendezésében. A darab a székely világ erkölcsi rendjéből kiindulva olyan egyetemes emberi kérdéseket állított középpontba, mint a boldogság keresése, a vágy és az önazonosság, valamint a döntéseink következményei. Az esti előadás Bertolt Brecht Baal című expresszionista drámája volt a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásában, Anca Bradu rendezésében. Brecht korai műve egy szélsőséges személyiség életútján keresztül vizsgálta a szabadság, a szenvedély és az önpusztítás kérdéseit, azok határait – sajátos, provokatív színházi nyelven.
Kedd – A fesztivál ritmusa
A fesztivál már a második napján saját ritmust diktált. A következő produkció ismét más oldaláról mutatta meg a kortárs magyar színház sokszínűségét: az Aradi Kamaraszínház Kean című előadása Edmund Kean legendás angol színész életét idézte meg. A Tapasztó Ernő rendezésében készült adaptáció elsősorban a művész belső vívódásaira és a színészi lét személyes tragikumára helyezte a hangsúlyt: Edmund Kean életét nem életrajzi drámaként, hanem
egy nagy művész belső számvetéseként, a színészi lét örömeit és tragédiáit felidéző tudati utazásként közelítette meg.
Ugyanezen a napon került színre a Jon Fosse Reggel és este című művéből készült előadás is Bérczes László rendezésében az Ördögkatlan Produkció előadásában. A Nobel-díjas szerző lírai hangvételű története az emberi élet két legmeghatározóbb pillanatát – a születést és a halált – állította egymás mellé csendes, meditatív színházi formában.
Egyre inkább kirajzolódott, milyen sokféleképpen lehet ugyanahhoz a klasszikus örökséghez nyúlni. Az esti előadás, a Nemzeti Színház Candide című produkciója már egészen más színházi nyelven szólalt meg. Voltaire filozófiai regénye a legtöbbünk számára az optimizmus kérdésével, Pangloss tanításával és a jól ismert zárógondolattal – „műveljük kertjeinket” – kapcsolódik össze. Éppen ezért különösen izgalmas volt látni, hogyan gondolja újra ezt a klasszikust Aleksandar Popovski rendezése. Az előadás első pillanattól világossá tette, hogy nem hagyományos feldolgozást látunk. A modern látványvilág,
a merész rendezői megoldások és a folyamatos koncentrációt igénylő színpadi nyelv végig aktív figyelemre késztette a nézőt.
A produkció kétségtelenül bátor és gondolatébresztő volt. Ugyanakkor számomra ez inkább értelmi, mint érzelmi élmény maradt. A rendező merészsége tiszteletet érdemel, de nézőként végig megmaradt bennem a kérdés: valóban ezt a Candide-ot kerestem?
Szerda – Egyre mélyebbre a színház világában
Ekkorra már nem vendégnek, hanem visszatérőnek éreztem magam a színházban. Ahogy haladt előre a fesztivál, egyre markánsabban kirajzolódott a versenyprogram műfaji gazdagsága. A versenyprogram első napjai rögtön megmutatták, milyen sokféleképpen gondolkodik ma a magyar színház a klasszikusokról. Nem egyszerűen újra eljátssza őket, hanem új nézőpontból olvassa, új formanyelven szólaltatja meg, miközben megőrzi azt a gondolati magot, amely miatt ezek a művek évtizedek vagy akár évszázadok múltán is érvényesek maradtak. Ennek egyik legizgalmasabb példája számomra a Weöres Sándor Színház A Noszty fiú esete Tóth Marival című előadása volt, Horváth Csaba rendezésében. A Mikszáth-regény szinte minden magyar néző számára ismerős. Sokan olvastuk az eredeti művet, és legalább ennyire meghatározó kulturális élmény a klasszikus fekete-fehér filmváltozat is Mécs Károly, Páger Antal és partnereik emlékezetes alakításaival. Éppen ezért egy mai színpadi adaptáció óhatatlanul párbeszédbe lép mindkettővel.
Ez az előadás azonban nem másolni akarta a regényt vagy a filmet, hanem saját színházi nyelvet teremtett.
A modern jelmezek, a letisztult, mégis ötletes színpadi megoldások, valamint a szerepkettőzések mind azt szolgálták, hogy a történet új megvilágításba kerüljön. Különösen emlékezetes maradt számomra, hogy a növényeket maguk a színészek jelenítették meg. Egy első pillantásra szokatlan ötlet, amely a játék egészének természetességében mégis magától értetődővé vált. Több színész több szerepet alakított, sőt férfi színészek női karaktereket is hitelesen formáltak meg. Ezek a megoldások nem öncélú modernizálásnak hatottak, hanem a rendezői koncepció szerves részének.
Természetesen egy ilyen erőteljes újraértelmezés nem minden nézőt szólított meg egyformán. Voltak, akik túlságosan formabontónak érezték, és hiányolták a regény vagy a film által kialakított hagyományos képet. Ez azonban egyben a klasszikus művek új színpadi életének egyik legérdekesebb kérdése is: mennyire maradhat hű egy előadás az ismert hagyományhoz, és mennyire van joga új utakat keresni? Számomra azonban épp ez a bátorság tette szerethetővé az előadást.
A Noszty fiú esete Tóth Marival nem múzeumi tárgyként jelent meg a színpadon, hanem élő, változó színházi anyagként.
A történet ugyanaz maradt, de a nézőpont megváltozott, aminek köszönhetően ez az adaptáció egyszerre volt tisztelgés a klasszikus előtt és bátor kortárs színházi vállalkozás.
Ugyanezen a napon került színre ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a Gogol műve nyomán készült REVIZOR – Ревізор a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a Gyulai Várszínház, a Nemzeti Színház és a Győri Nemzeti Színház együttműködésében. Ezt az előadást egy szerencsétlen balesetem miatt sajnos nem tudtam megtekinteni, ezért személyes értékelést nem tudok róla megfogalmazni. Fontosnak tartom ugyanakkor megemlíteni, hogy a szakmai zsűri éppen Gogol klasszikusának kortárs újragondolását választotta az OSZT legjobb előadásának, ami önmagában is jelzi az produkció kiemelkedő szakmai visszhangját.
Csütörtök – Amikor megszületnek a személyes kedvencek
Voltak esték, amikor egy előadás után még órákig nem lehetett hazamenni gondolatban. A program következő napja ismét új színházi világot nyitott meg a közönség előtt. A fesztivál egyik legmegrázóbb és legszebb élményét a Fonó Budai Zeneház Barbárok című előadása jelentette. Móricz Zsigmond novellája önmagában is a magyar irodalom egyik legnagyobb erejű alkotása, de Berettyán Nándor rendezése nem egyszerűen színpadra állította ezt a művet, hanem új életet lehelt belé. Most, hetekkel később is fel tudom idézni az előadás hangjait. Hallom a magyar népdalokat, a csizmák ütemes dobbanását a színpadon, látom a kivételes pontossággal előadott néptáncot. Ezek az emlékek nem halványultak el. Ellenkezőleg: mintha az idő csak még inkább letisztította volna őket. Nem véletlen, hogy ezt az előadást a Fonó Budai Zeneház hozta létre. A zene itt nem kísérőelem volt, hanem a történet egyik főszereplője. A népdalok, a hangszeres zene és a tánc nem díszítették Móricz világát, hanem abból természetes módon nőttek ki.
A zene és a mozgás ugyanúgy mesélt, mint a kimondott szó.
Az előadás egyszerre volt nyers és felemelő. Megmutatta a pusztai lét keménységét, ösztönösségét, olykor kegyetlenségét, ugyanakkor mélységes emberségét is. Éppen azt a kettősséget sikerült színpadra vinni, amely Móricz prózájának egyik legnagyobb sajátossága: a durvaság és a szentség különös egységét. A rendezés nagy erénye, hogy nem kívánt többet mutatni annál, mint amit a történet megkövetelt. A díszletek egyszerűek voltak, a jelmezek visszafogottak, minden a színészi jelenlétet, a zenét és a táncot szolgálta. Ebben a letisztultságban különös erő rejlett. Emlékszem, hogy az előadás alatt a nézőtér szinte együtt lélegzett a színpadon játszó művészekkel.
A befejezés után hosszú vastaps következett, de talán még beszédesebb volt az a csend, amely a nézőtérről kifelé menet lengte körül az embereket. Érezhető volt a meghatottság, a feszültség oldódása és az a ritka élmény, amikor egy előadás még hosszú percekig velünk marad.
A Barbárok nem csupán kiváló előadás, hanem olyan színházi élmény, amely még hetekkel később is visszhangzik a lelkemben.
A Barbárok előadása után egy kedves ismerős őszinte mosolya emlékeztetett arra, hogy a fesztivál nemcsak előadásokról szól, hanem találkozásokról is. És attól a pillanattól kezdve én is újra felszabadultan tudtam mosolyogni.
Péntek – A színház súlya
A színház ezen a napon nem szórakoztatni akart, hanem kérdéseket feltenni. A versenyprogram gazdagságát mutatja, hogy egészen különböző színházi nyelvek követték egymást. A fesztivál egyik legnagyobb ajándéka számomra Lucy Kirkwood Gyerekek című drámája volt, amit Fehér Balázs Benő rendezett a Radnóti Miklós Színházban. Vannak előadások, amelyeknek a történetére emlékezünk. Másoknak a képeire. Ennek az előadásnak azonban elsősorban az érzését őriztem meg. Hetekkel később is ugyanazzal a meghatottsággal gondolok vissza rá, emlékszem a csendre a nézőtéren, a saját könnyeimre, arra a nehezen megfogalmazható katarzisra, amely az utolsó jelenetek után még sokáig velem maradt.
Ritka az olyan színházi élmény, amely nem ér véget a függöny legördülésével, hanem tovább dolgozik az emberben.
A mű három, hatvan év körüli ember találkozásából bont ki egy látszólag egyszerű történetet, amely fokozatosan egyre súlyosabb erkölcsi és emberi kérdéseket vet fel. A személyes felelősség, az öregedés, a múlt döntései, a jövő generációi iránt érzett felelősség mind olyan témák, amelyek észrevétlenül, mégis elementáris erővel épülnek egymásra. Az előadás legnagyobb értékét azonban a három színész játéka jelentette. Kevés alkalommal láttam ennyire pontos, ennyire fegyelmezett és mégis természetes színészi munkát. Egy tekintet, egy apró arcrezdülés, egy hosszabbra nyúló csend vagy egy mélyebb lélegzet önmagában is egész gondolatokat, múltakat és emberi sorsokat hordozott. Olyan finom eszközökkel dolgoztak, amelyekhez már nem elegendő a mesterség ismerete; ehhez évtizedek tapasztalata és kivételes művészi érzékenység szükséges.
Az előadás mindössze három szereplővel, egyetlen felvonásban teremtett teljes világot. Nem volt szükség látványos színpadtechnikára vagy nagy gesztusokra.
A színház itt a legtisztább formájában mutatkozott meg: három kiváló színész játékában.
A fesztivál során több látványos, nagy apparátust megmozgató produkciót is láttam. Mégis ez az intim kamaradarab bizonyította számomra a legvilágosabban, hogy a színház igazi ereje végső soron mindig a színészekben rejlik. A vastaps hosszú percekig szólt. A közönség újra és újra visszatapsolta a művészeket. Érdekes módon senki sem ugrott fel azonnal a helyéről. Mintha mindannyian ugyanazt éreztük volna: előbb csendben meg kellett őriznünk magunkban azt, amit az előadás adott nekünk. A Gyerekek nem csupán a fesztivál egyik legjobb előadása volt, hanem úgy vált emlékezetessé, hogy a színház legnagyobb pillanatai nem feltétlenül a leghangosabbak vagy a leglátványosabbak. Néha három ember ül egy színpadon, beszélget és közben egy egész nézőtérrel együtt dobban a szívük.
Ugyanezen a napon a következő produkció ismét más oldaláról mutatta meg a kortárs magyar színház sokszínűségét: Joshua Sobol Gettó című drámája Béres Attila rendezésében a Miskolci Nemzeti Színház előadásában a fesztivál egyik legmegrázóbb pillanata volt. A holokauszt történelmi valóságát és az emberi méltóság kérdéseit megrendítő erővel állította a középpontba, emlékeztetve arra, hogy a színház nemcsak szórakoztatni, hanem emlékezni és emlékeztetni is képes.
Szombat – A fesztivál csúcspontja
Három előadás. Három teljesen különböző világ. Egyetlen nap alatt. A versenyprogram utolsó napja különösen sűrűnek bizonyult: három, hangulatában és színházi nyelvében is egészen eltérő előadás követte egymást – a fesztivál sokszínűségének méltó összegzéseként. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház
A szépség meggyilkolása című előadása merész formai koncepcióval közelített a szépség, a test és az identitás kérdéseihez.
Horváth Panna és Szenteczki Zita alkotása érzékeny, ugyanakkor provokatív módon vizsgálta korunk esztétikai elvárásait, miközben stilárisan is a fesztivál egyik legizgalmasabb vállalkozásának bizonyult.
Eugène Ionesco Rinocéroszok című abszurd klasszikusa a Figura Stúdió Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház közös előadásában a fesztivál egyik legerősebb színházi élményét jelentette számomra. Bocsárdi László rendezése letisztult, gondolatébresztő színpadi nyelven mutatta meg az egyén és a tömeg viszonyát, miközben a darab ma is érvényes erkölcsi kérdéseit állította a középpontba. Nem véletlen, hogy az előadás két rangos szakmai elismerésben is részesült: Kónya-Ütő Bence elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját, Bocsárdi Lászlót pedig a fesztivál legjobb rendezőjének választotta a szakmai zsűri.
A versenyprogram utolsó előadása Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című romantikus drámája volt,
a Szolnoki Szigligeti Színház előadásában és Vladimir Anton rendezésében. Egy fesztivál utolsó versenyelőadásának mindig különleges helyzete van. A néző már sok élménnyel a háta mögött érkezik, sokféle történettel és színházi megszólalásmóddal találkozott. Ilyenkor különösen érdekes, amikor egy valódi klasszikus kerül a színpadra.
A Cyrano de Bergerac éppen ezért volt különleges: egy olyan előadást láthattam, amely nem akarta mindenáron újraértelmezni vagy modernizálni az alapművet, hanem tisztelettel fordult az eredeti alkotáshoz. A rendezés, a színészi játék, a korhű jelmezek és a színpadi világ együtt egy igazi időutazást teremtettek. A néző néhány pillanat alatt bekerült a XVII. századi francia világba, és részese lehetett annak a különleges atmoszférának, amely Rostand művét évszázadok óta élteti. Különösen emlékezetes volt az előadás kezdése:
a színészek a nézők között, a közönség soraiban jelentek meg, mintha maguk is az előadás kezdetére várnának.
Ez az egyszerű, mégis nagyszerű rendezői ötlet azonnal kapcsolatot teremtett a színpad és a nézőtér között. A közönség néhány perc alatt teljesen belekerült a játékba. Megszületett az a bizonyos színházi varázslat, amikor már nem kívülről figyeljük az előadást, hanem együtt létezünk vele. A darab ritmusa is pontosan ezt szolgálta. Nem sietett, hagyta érvényesülni a szöveg szépségét, a nyelvi humort, a finom játékokat és a színészi részleteket. Egy klasszikus mű esetében különösen fontos ez az egyensúly: tisztelni az eredeti szöveget, ugyanakkor élővé tenni a mai néző számára. A Cyrano de Bergerac számomra azt bizonyította, hogy egy klasszikus darabnak nincs szüksége feltétlenül radikális átalakításra ahhoz, hogy megszólítson. Néha éppen az eredeti értékek megőrzése, a színészi játék ereje és a gondosan megteremtett atmoszféra képes a legerősebben hatni. Nagyszerű lezárása volt a versenyprogramnak.
Utóirat
Amikor egy fesztivál véget ér, természetes módon megszületik bennünk az összegzés igénye. Melyik előadás volt a legjobb, melyik pillanat maradt a legemlékezetesebb, vagy melyik színészi alakítás érintett meg a legerősebben? Azonban egy ilyen gazdag színházi találkozó esetében nem lehet és nem is érdemes egyetlen választ keresni. Hiszen a színház ereje éppen a sokféleségében rejlik. A fesztivál legnagyobb ajándéka számomra mégsem csupán az előadások sora volt, hanem az a különleges közeg, amely körülvette őket. Az, hogy a nézők és az alkotók egy héten keresztül ugyanannak a kulturális eseménynek lehettek részesei. Az, hogy a színház nem lezárt falak között létezett, hanem találkozásokban, beszélgetésekben, közös élményekben folytatódott.
Egy-egy előadás után nemcsak egy történetet vittünk haza, hanem érzéseket is: egy dallamot, egy mozdulatot, egy színészi pillantást, egy mondatot, amely később is velünk maradt.
Ez a színház egyik legnagyobb csodája: egyszeri és megismételhetetlen.
Ott és akkor történik meg, mégis sokáig velünk marad. Hálás vagyok azért, hogy ennek a fesztiválnak részese lehettem. Hálás vagyok a művészeknek, akik megmutatták számomra a színház sokféle arcát, és hálás vagyok azért is, hogy ezt az élményt most írás közben újra átélhetem. Mert egy igazán jó előadás nem ér véget a taps után. A függöny legördül, a fények kialszanak, a néző elhagyja a termet – de ami megszületett bennünk, az tovább él. És talán éppen ez a színház legnagyobb ereje.
A díjazottak listája és a zsűri névsora.
Országos Színházi Találkozó, Debrecen, 2026. június 15-21.
A borítófotót Katona Ákos készítette.
